Ha újratervezhetnénk a felnőttképzést…
Ha újratervezhetnénk a felnőttképzést: kevesebb jelenléti ív, több valódi eredmény
A felnőttképzésről sokszor úgy beszélünk, mintha az elsősorban nyilvántartások, szerződések, jelenléti ívek, adatszolgáltatások és hatósági megfelelési pontok összessége lenne. Pedig nem. A felnőttképzés eredeti és legfontosabb célja az, hogy emberek új tudást, új készségeket, új munkalehetőségeket és új életpályákat kapjanak.
A képzők jelentős része ma nem kevesebb szabályt szeretne, hanem okosabb szabályokat. Szabályozatlan piac helyett olyan rendszert, ahol a jogalkotó, a hatóság, a támogató, a képző és a résztvevő ugyanabba az irányba néz: a képzés valódi eredményére.
Ez a cikk egy szakmai gondolatkísérlet. Arra keresi a választ, hogy ha makro- vagy mikroszinten változtathatnánk a felnőttképzés rendszerén, akkor milyen irányok szolgálnák jobban a képzőket, a résztvevőket, a munkaerőpiacot és végső soron a jogalkotót is. Mit csinálnánk másképp, ha nem az lenne a cél, hogy minden dokumentum pontosan a megfelelő mappában legyen, hanem az, hogy a képzés után valaki tényleg többet tudjon, jobban dolgozzon, könnyebben helyezkedjen el, vagy bátrabban váltson pályát.
Persze az sem lenne baj, ha közben néhány jelenléti ív is végre nyugdíjba mehetne 😊
Miről fog szólni ez az írás:
1. Makroszint: a felnőttképzés nem adminisztrációs melléküzemág, hanem munkaerőpiaci infrastruktúra
A szakképzési hozzájárulás újragondolása
A szakmák oktatásának megnyitása a felnőttképzés teljes területén
Jelenlét helyett eredményesség
A felügyeleti rendszer megújítása és egységesítése
A minőségirányítási rendszer valódi működése, validálása
Mikrotanúsítvány a nem formális tudásra is
2. Mikroszint: a felnőttképzési törvény finomhangolása
Az ellenőrzési funkciók és bírságolási gyakorlat felülvizsgálata
Rövid, számonkérés nélküli képzések kivétele a törvény hatálya alól
Képzési adminisztráció: kevesebb forma, több tartalom
Bejelentés: adatszolgáltatás adminisztrációs túlterhelés nélkül
Engedélyezett képzések: eredményalapú elismerés
Szerződéskötés a Ptk. szerint
Az online tér teljes befogadása
Szakképzés: a személyes jelenlét ésszerű minimuma
A vagyoni biztosíték eltörlése
A szakmai vezető jogviszonyának és felelősségének felülvizsgálata
3. Mit nyerne ezzel a képző?
4. Mit nyerne ezzel a jogalkotó?
5. Merre tovább?
1. Makroszint: a felnőttképzés nem adminisztrációs melléküzemág, hanem munkaerőpiaci infrastruktúra
A felnőttképzés stratégiai jelentősége az elmúlt években látványosan nőtt. A technológiai változások, a digitalizáció, az automatizáció, a munkaerőhiány, az ágazati átrendeződések és a pályamódosítási kényszerek mind azt mutatják, hogy a tanulás nem zárulhat le az iskolarendszer végén.
Ennek ellenére a felnőttképzés sokszor még mindig úgy jelenik meg a szabályozásban, mint amit elsősorban ellenőrizni, dokumentálni és jelenteni kell, ami valahol érthető, hiszen közpénz, támogatás, mikrotanúsítvány és munkaerőpiaci hatások esetén szükség van garanciákra. A kérdés azonban az, hogy ezek a garanciák valóban a minőséget védik-e, vagy időnként inkább a papírok túlélőképességét.
A szakképzési hozzájárulás újragondolása
Az egyik legfontosabb makroszintű kérdés a munkaerőpiaci képzések finanszírozása. A korábbi szakképzési hozzájárulás logikája alkalmas volt arra, hogy a vállalkozások képzési szerepvállalását ösztönözze. Ennek újragondolása ma különösen időszerű lenne.
A vállalkozások jelentős része pontosan tudja, milyen tudásra lenne szüksége. Tudják, hol hiányzik digitális kompetencia, hol kellene vezetői készségfejlesztés, hol jelent gondot az alapkompetenciák hiánya, és hol lenne szükség célzott szakmai továbbképzésre.
Egy újragondolt képzési finanszírozási modellnek minden eddiginél fontosabb lenne támogatnia a munkahelyi képzéseket, a rövid ciklusú fejlesztéseket, az átképzéseket, a továbbképzéseket és a vállalati igényekhez illeszkedő programokat. Nem feltétlenül nagy, nehézkes pályázati rendszerekben kell gondolkodni, hanem olyan megoldásokban, amelyeknél a munkáltató, a képző és a résztvevő érdeke nem válik szét, és a finanszírozási rendszer segíti őket abban, hogy gyorsan, rugalmasan és szabályosan reagáljanak.
A képzők oldaláról ez azt jelentené, hogy nemcsak akkor lehet életképes képzési szolgáltatást nyújtani, ha éppen van nyitott pályázat, hanem akkor is, ha a gazdaság szereplőinek valós, mérhető és gyors képzési igénye van.
A szakmák oktatásának megnyitása a felnőttképzés teljes területén
A munkaerőpiac nem mindig várja meg, amíg egy képzési struktúra kényelmesen alkalmazkodik hozzá. Új munkakörök jelennek meg, régi szakmák alakulnak át, egyes ágazatokban pedig már nem az a kérdés, hogy van-e elég szakképzett ember, hanem az, hogy van-e egyáltalán ember, akit gyorsan és jól fel lehet készíteni.
Ezért lenne érdemes újragondolni a szakmák oktatásának megnyitását a felnőttképzés teljes területén. Nem arról van szó, hogy mindenki mindent oktathasson kontroll nélkül, hanem éppen ellenkezőleg: arról, hogy a szabályozás ne zárjon ki indokolatlanul olyan képzőket, amelyek szakmai, minőségirányítási és munkaerőpiaci szempontból alkalmasak lennének képzések megvalósítására.
A nyitás nem lazítást jelentene, hanem kapacitásbővítést. Azt, hogy a felnőttképzési piac minősített, ellenőrizhető és átlátható szereplői nagyobb szerepet vállalhassanak a szakmai oktatásban is. Ez különösen fontos lenne azokban az ágazatokban, ahol gyors reagálásra van szükség, vagy ahol a hagyományos intézményi struktúra önmagában nem képes kielégíteni a képzési igényeket.
Jelenlét helyett eredményesség
A jelenléti adminisztráció a felnőttképzés egyik legszentebb tehene. Mindenki ismeri, mindenki használja, mindenki őrzi, és időnként mindenki utálja, pedig a jelenlét önmagában nem bizonyít tudást.
Lehet valaki végig jelen egy képzésen úgy, hogy közben fejben egészen máshol jár, és lehet valaki kevesebb kontaktórával, de erős önálló tanulással, gyakorlással és mérhető teljesítménnyel sokkal eredményesebb. A felnőtt tanuló nem iskolás gyerek, akinek minden percét pedagógiai felügyelet alatt kell tartani. A felnőttképzésnek a felnőtt tanulási sajátosságokhoz kellene igazodnia, ezért indokolt lenne az eredményesség alapú képzési adminisztráció erősítése. Ha egy képzésnek van tervezett, képzési programban is megjelenő számonkérése, mérhető kimenete, gyakorlati teljesítménye vagy kompetenciamérése, akkor annak nagyobb jelentőséget kellene kapnia, mint annak, hogy a résztvevő hányszor írta alá ugyanazt a jelenléti ívet ugyanazzal a tollal.
Természetesen vannak olyan támogatott képzések, szakmai programok vagy jogszabályi előírások, ahol a jelenlét továbbra is indokolt és elvárható, de általános logikaként érdemes lenne elmozdulni a „bent volt-e?” kérdésétől a „megtanulta-e?” kérdése felé.
Ez apró különbségnek tűnik, de valójában ez lenne a felnőttképzés egyik legnagyobb szemléletváltása.
A felügyeleti rendszer megújítása és egységesítése
A képzési és vizsgarendszer felügyeletének ma egyszerre kellene biztosítania jogszerűséget, minőséget, fogyasztóvédelmet, támogatási szabályosságot és szakmai hitelességet, ami szinte lehetetlen feladat és nem is sikerülhet, ha a különböző rendszerek különböző logikák szerint működnek, miközben ugyanazokat a képzőket, ugyanazokat a résztvevőket és sokszor ugyanazokat a képzési, vagy vizsgáztatási folyamatokat érintik.
A felügyeleti rendszer megújítása és egységesítése ezért nem pusztán adminisztratív kérdés, mert a képzők számára kiszámíthatóságot jelentene, a hatóság számára átláthatóbb ellenőrzési működést, a résztvevők számára pedig erősebb bizalmat.
Mindeközben persze ne felejtsük el, hogy az ideális felügyeleti rendszer nem csak hibát keres, hanem kockázatot értékel, rendszert vizsgál, fejlesztési irányt mutat és transzparens. Nem ugyanúgy kezel egy adminisztratív elírást, mint egy tudatos jogsértést. Nem automatikusan büntet, hanem különbséget tesz hiba, hiányosság, rendszerhiba és visszaélés között.
Mert valljuk be: nem ugyanaz, ha egy képző elír egy „í” betűt egy dokumentumban, vagy ha valójában meg sem tartja a képzést. Az egyik javítandó adminisztratív hiba, a másik bizalmi kérdés. A kettőt ugyanazzal a kalapáccsal kezelni olyan, mintha minden informatikai problémára az lenne a válasz, hogy „indítsuk újra a számítógépet”.
A minőségirányítási rendszer valódi működése, validálása
Ami pedig a legfontosabb, hogy egy ideális jogszabályi környezetben a minőségirányítási rendszer működésének eredményességét figyelembe veszik a képző működésének ellenőrzésénél, tehát például egy rögzített hibára adott javítási és cselekvési terv végrehajtása után maga a hiba nem lehet büntethető. Ha egy képző saját maga feltár egy hibát, dokumentálja, helyesbíti, megelőző intézkedést vezet be, akkor azt a felügyeleti rendszernek értékelnie kellene. Ez a minőségirányítás lényege.
A minőségirányítási rendszer nem lehet díszlet. Nem lehet az a mappa, amit ellenőrzéskor előveszünk, lefújjuk róla a port, majd visszatesszük a polcra. A jó minőségirányítási rendszer élő működési logika: segíti a tervezést, a végrehajtást, az értékelést, a helyesbítést és a fejlesztést.
Nem csak azt kell nézni, hogy van-e szabályzat, hanem azt is, hogy a rendszer ténylegesen működik-e. Képes-e feltárni és helyesbíteni a hibákat? Képes-e kezelni a résztvevői visszajelzéseket? Képes-e fejleszteni a képzési programokat? Képes-e bizonyítani, hogy a képző tanul a saját működéséből?
Emellett érdemes lenne lehetővé tenni más tanúsított irányítási rendszerek integrálását is. Sok képző rendelkezhet olyan minőségirányítási, információbiztonsági vagy egyéb tanúsított rendszerrel, amelynek elemei jól illeszthetők lennének a felnőttképzési működéshez. Nem életszerű, hogy ugyanazt a szervezeti logikát több különböző rendszerben, párhuzamosan, eltérő fogalmakkal és eltérő dokumentumokkal kell fenntartani.
A minőségirányítás akkor hasznos, ha segíti a működést és a működtetésének eredményei értékként jelennek meg. Ha csak adminisztratív párhuzamosságot okoz, akkor nem minőségirányítás, hanem minőségirányításnak öltözött papírsúly.
Mikrotanúsítvány a nem formális tudásra is
A felnőttképzés egyik nagy lehetősége a mikrotanúsítványok rendszerének fejlesztése. A munkaerőpiac sokszor nem teljes képzettségeket keres, hanem konkrét kompetenciákat. Egy adott szoftver használatát, egy munkafolyamat ismeretét, egy vezetői készséget, egy digitális eszköz kezelését vagy egy szakmai részterületben való jártasságot.
A mikrotanúsítvány alkalmas lehet arra, hogy kisebb tanulási egységeket, rövidebb fejlesztéseket és konkrét kompetenciákat is láthatóvá tegyen. Különösen fontos lenne, hogy ne csak formális képzésekhez, hanem nem formális tanulási utakhoz is kapcsolódhasson.
A felnőttek ugyanis nem csak tanteremben tanulnak. Tanulnak munka közben, projektekben, mentorálás során, online kurzusokon, belső vállalati programokban, szakmai közösségekben és gyakorlati helyzetekben. A szabályozásnak ezt a tudást is el kellene ismernie, ha az mérhető, igazolható és megfelelő minőségbiztosítás mellett történik.
A mikrotanúsítvány nem csodaszer, de jó eszköz lehet. Segíthet abban, hogy a tanulás ne csak akkor legyen látható, ha hosszú képzés, nagy dokumentáció és ünnepélyes tanúsítványosztás kapcsolódik hozzá. Néha egy kisebb, pontosan meghatározott kompetencia is többet ér a munkaerőpiacon, mint egy szakképzési tankönyv fejezete, amelyről senki sem tudja pontosan, mit takar.
2. Mikroszint: a felnőttképzési törvény finomhangolása
A makroszintű változások mellett legalább ilyen fontosak azok a szabályok, amelyekkel a képzők nap, mint nap találkoznak. Ezek azok a pontok, amelyek meghatározzák, hogy egy képző mennyi időt fordít képzésfejlesztésre, oktatásszervezésre, minőségbiztosításra, ügyfélkapcsolatra — és mennyit adminisztratív túlélésre.
A felnőttképzési törvény felülvizsgálatakor nem az lenne a cél, hogy eltűnjenek a garanciák, hanem, hogy a garanciák tényleg a minőséget szolgálják, ne pedig a működés felesleges nehezítését.
Az ellenőrzési funkciók és bírságolási gyakorlat felülvizsgálata
A felnőttképző szervezetek működését vizsgáló ellenőrzéseknek alapvetően két célt kellene szolgálniuk: a jogszerű működés biztosítását és a rendszer minőségének fejlesztését. Ehhez olyan ellenőrzési szemléletre van szükség, amely nemcsak hibát azonosít, hanem annak súlyát, okát és kezelhetőségét is vizsgálja.
Különösen fontos lenne, hogy a minőségirányítási rendszer szerinti helyesbítések és az adminisztrációs hibák korrekciója elismert szerepet kapjon. Ha egy képző saját maga feltár egy hibát, dokumentálja, helyesbíti, megelőző intézkedést vezet be, akkor azt a jogszerű működés vizsgálatakor be kellene számítani, szemben az elvárt nulla hiba elvvel. Más következményt igényel egy formai hiba, egy ismétlődő adminisztratív mulasztás, egy rendszerszintű hiányosság és egy szándékos visszaélés.
Az automatikus eltiltás, mint jogkövetkezmény felülvizsgálata is indokolt. Az automatikus szankciók ritkán alkalmasak arra, hogy arányosan kezeljék az eltérő súlyú helyzeteket, és aránytalanul nagy terhet ró a képzőre, ha eltiltják automatikusan a tevékenységétől egy ismétlődő működési hiba esetén.
Az ellenőrzés akkor működik jól, ha a tisztességesen működő képzőket nem bénítja meg, a hibázókat javításra ösztönzi, a visszaélőket pedig hatékonyan kiszűri.
Rövid, számonkérés nélküli képzések kivétele a törvény hatálya alól
Életszerű lenne kimondani, hogy nem tartozik a felnőttképzési törvény hatálya alá az a képzés, amely nem hosszabb egy napnál és nem kapcsolódik hozzá számonkérés. Természetesen más jogszabály ettől eltérően rendelkezhetne, ha valamely speciális képzési területen indokolt a szigorúbb szabályozás.
Ez a kivétel jelentősen csökkentené az adminisztratív terheket azoknál a rövid, tájékoztató, érzékenyítő, bevezető vagy kompetenciafejlesztő alkalmaknál, amelyek valójában nem igényelnek teljes felnőttképzési dokumentációs rendszert.
Egy nyolcórás munkahelyi kommunikációs tréning, egy rövid digitális bevezető vagy egy félnapos szakmai tájékoztató esetén aránytalan lehet ugyanazt a logikát alkalmazni, mint egy hosszabb, számonkéréssel záruló, kimeneti követelményekhez kötött képzésnél.
Képzési adminisztráció: kevesebb forma, több tartalom
A felnőttképzés adminisztrációja önmagában nem ellenség. A dokumentáció fontos: bizonyít, átláthatóvá tesz, visszakereshetővé tesz, védi a résztvevőt és a képzőt is. A jó adminisztráció a képzési folyamatot szolgálja. A rossz adminisztráció önálló életre kel, és egy ponton már senki sem tudja, hogy a képzésért van-e, vagy a képzés van érte.
Bejelentés: adatszolgáltatás adminisztrációs túlterhelés nélkül
A bejelentés alapján folytatott képzések esetében indokolt lenne az adminisztrációs terhek jelentős csökkentése. A cél itt elsősorban az átláthatóság és az alapadatok biztosítása és szolgáltatása lenne, nem pedig az engedélyezett képzésekhez hasonló dokumentációs rendszer és határidők fenntartása.
Ennek részeként megfontolható lenne a felnőttképzési szerződés kötelezettségének eltörlése a bejelentéses képzések esetében. A résztvevő és a képző közötti jogviszonyt természetesen továbbra is rendezni kell, de ez történhetne egyszerűbb, a polgári jogi szabályokhoz illeszkedő módon.
Az adatszolgáltatási kötelezettség negyedéves teljesítése (a belső képzésekhez hasonlóan) szintén életszerűbb megoldás lehetne. Ez csökkentené az operatív adminisztrációs nyomást, miközben a rendszer továbbra is képet kapna a képzési tevékenységekről.
A képzési program szerepét is érdemes lenne felülvizsgálni. A képzési program fontos szakmai dokumentum lehet, de nem minden képzési típusnál kellene azonos mélységű és szerkezetű programot elvárni. Egy rövidebb, belső vállalati kompetenciafejlesztés, egy nyílt piaci soft skill képzés és egy szakmai kimenetre épülő képzés nem ugyanazt a dokumentációs logikát igényli.
Az egyszerűbb képzésekhez egyszerűbb dokumentáció kell. Ez nem minőségromlás, hanem arányosítás.
Engedélyezett képzések: eredményalapú elismerés
Az engedélyezett képzések esetében természetesen indokolt a szigorúbb szabályozás. Itt általában nagyobb a képzés súlya, jelentősebb lehet a résztvevői érdek, gyakrabban kapcsolódhat támogatás, számonkérés vagy munkaerőpiaci következmény.
Mégis érdemes lenne itt is erősíteni az eredmény alapú szemléletet. Ha van számonkérés, akkor annak eredménye legyen alkalmas a képzési részvétel és eredményesség igazolására. Különösen akkor, ha a résztvevő bizonyíthatóan teljesítette a követelményeket.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden jelenléti előírás felesleges. Támogatói, szakmai vagy jogszabályi előírások indokolhatnak jelenléti minimumot. De általános képzésszervezési elvként célszerű lenne nagyobb mozgásteret adni az eredményesség igazolásának.
A felnőttképzésben a tudásnak kellene számítania. Ha valaki tudja, érti, alkalmazza és bizonyítani is tudja, akkor talán ne az legyen a legnagyobb kérdés, hogy a harmadik keddi alkalmon a neve mellett megfelelő szögben állt-e az aláírás.
Szerződéskötés a Ptk. szerint
A felnőttképzési szerződés külön szabályozásának felülvizsgálata szintén indokolt lehet. A képző és a résztvevő közötti jogviszony számos esetben megfelelően kezelhető lenne a polgári jog általános szabályai szerint.
Ez nem jelentené a résztvevői jogok gyengítését, éppen ellenkezőleg: egy világos, közérthető, a szolgáltatás tartalmára, díjára, feltételeire, elállási vagy lemondási szabályaira és panaszkezelésére koncentráló szerződés sokszor többet ér, mint egy formailag megfelelni akaró, de a résztvevő számára nehezen értelmezhető dokumentum.
A cél az lenne, hogy a szerződés ne adminisztratív kötelező kellék legyen, hanem valódi megállapodás, ahol a felek akaratának rögzítéséhez például nem feltétlenül kell papír alapon szerződni.
Az online tér teljes befogadása
A felnőttképzésben az online tér már nem jövő, hanem jelen. A digitális oktatási környezetek, tanulásmenedzsment rendszerek, videós órák, e-learning tananyagok, online konzultációk és digitális számonkérések a képzési valóság részévé váltak.
A szabályozásnak ezt nem megtűrnie, hanem értelmeznie és befogadnia kell. Az online képzés nem szükségmegoldás, hanem önálló módszertani lehetőség. Vannak képzési célok, amelyekhez kiválóan alkalmas, másokhoz kevésbé.
Az online tér befogadása azonban nem lehet kontroll nélküli. Szükség van azonosítási, részvételi, teljesítési, adatvédelmi és minőségbiztosítási szempontokra. De ezeknek a digitális működés logikájához kell illeszkedniük, nem pedig a tantermi jelenléti ívek digitális utánzásához.
Az online oktatás nem attól lesz hiteles, hogy valaki képernyőn keresztül is „jelenléti ívet” gyárt. Attól lesz hiteles, hogy követhető, mérhető, dokumentált és eredményes.
Szakképzés: a személyes jelenlét ésszerű minimuma
A programkövetelmény vagy képzési és kimeneti követelmény alapján folytatott képzések esetében indokolt lehet egy személyes jelenléti minimum meghatározása. A – valamilyen formában meghatározott – minimális személyes jelenlét például olyan kompromisszumos megoldás lehet, amely egyszerre biztosít gyakorlati kapcsolódást, oktatói kontrollt és rugalmasságot.
Ez különösen azoknál a képzéseknél fontos, ahol a gyakorlati készségek, eszközhasználat, személyes interakció vagy szakmai szocializáció nem váltható ki teljes egészében online módszerekkel, illetve, ha nyitna a rendszer a piaci alapú szakmai oktatás – szakmák – felé ott alapvető követelmény. Egy ilyen minimum segítené kiszűrni a piacról a „papírgyár” szolgáltatókat is, akik ezen az árérzékeny piacon valódi képzési funkció nélkül alacsony árakat és ismeretek nélküli papírokat ígérnek, kiszorítva ezzel a minőségi képzőket.
Ugyanakkor a személyes jelenléti minimum mellett a képzés fennmaradó része szervezhető lenne online, blended vagy önálló tanulási formában is. Ez jobban igazodna a felnőtt résztvevők élethelyzetéhez, munkarendjéhez, családi kötelezettségeihez és földrajzi lehetőségeihez,
A cél itt sem a jelenlét fetisizálása, hanem annak felismerése, hogy bizonyos tudásokhoz kell a személyes tér. Más tudásokhoz viszont elég egy jó digitális tananyag, egy használható platform és egy oktató, aki nem PDF-ben próbál lelket önteni a résztvevőkbe.
A vagyoni biztosíték eltörlése
A vagyoni biztosíték intézménye elvileg a résztvevők védelmét szolgálja. A gyakorlatban azonban sok képző számára inkább pénzügyi és adminisztratív teherként jelenik meg, miközben kérdéses, hogy a tényleges fogyasztóvédelmi szerepe minden esetben arányban áll-e ezzel a teherrel.
A résztvevő védelme természetesen fontos, de ezt nem feltétlenül egy általános vagyoni biztosítéki kötelezettséggel kellene megoldani. Lehetne differenciáltabb eszközökben gondolkodni: például kockázatalapú ellenőrzésben, átlátható panaszkezelésben, minőségirányítási garanciákban, szerződéses biztosítékokban vagy célzott fogyasztóvédelmi mechanizmusokban.
A kérdés itt is az arányosság. Egy jól működő, stabil, minőségirányítási rendszerrel rendelkező képző esetében indokolt-e ugyanaz a biztosítéki logika, mint egy új, előzmények nélküli vagy kockázatos szereplőnél? Ha mindenkit ugyanúgy kezelünk, akkor valójában senkit sem kezelünk pontosan.
A szakmai vezető jogviszonyának és felelősségének felülvizsgálata
A szakmai vezető szerepe kulcsfontosságú a felnőttképzési rendszerben. Ő az, aki szakmai garanciát jelent, aki felel a képzési tevékenység szakmai megfelelőségéért, és aki összeköti a jogszabályi elvárásokat a képző tényleges működésével.
Ugyanakkor érdemes lenne felülvizsgálni a szakmai vezető jogviszonyára és felelősségére vonatkozó szabályokat. A képzők működési modelljei eltérőek, a szabályozásnak pedig ezt a sokféleséget kellene életszerűen kezelnie. A felelősségi kör legyen világos, számonkérhető és dokumentált, de ne legyen olyan merev, hogy indokolatlanul korlátozza a képzők szervezeti működését.
A szakmai vezető ne legyen se mindenes, se bűnbak. Legyen az, aminek lennie kell, a szakmai garancia.
3. Mit nyerne ezzel a képző?
A képzők számára egy ilyen irányú rendszerátalakítás elsősorban kiszámíthatóságot, arányosságot és szakmai mozgásteret jelentene.
Kevesebb idő menne el felesleges adminisztrációra, és több jutna képzésfejlesztésre, oktatói támogatásra, résztvevői visszajelzések feldolgozására, digitális tananyagfejlesztésre és munkaerőpiaci kapcsolatok építésére.
A minőségirányítás nem papírgyártási kötelezettség lenne, hanem valódi működési eszköz. Az ellenőrzés nem pusztán kockázat, hanem visszacsatolási lehetőség. A szabályozás nem akadály, hanem keretrendszer.
Ez persze idealisztikusan hangzik. De a képzői oldalról nézve nem luxusigényekről van szó. A legtöbb képző nem azt kéri, hogy „ne legyen szabály”, azt kéri, hogy a szabály vegye figyelembe a képzési valóságot.
Azt, hogy a felnőttek dolgoznak, családot tartanak fenn, utaznak, műszakban élnek, digitális eszközöket használnak, és sokszor nem tudnak vagy nem akarnak hagyományos iskolai logika szerint tanulni.
Azt, hogy a képzők sem egyformák. Van köztük kis szervezet, nagy intézmény, vállalati képzőhely, specializált szakmai műhely, online szolgáltató és országos hálózat. Egy jó rendszer ezt a sokféleséget nem problémának, hanem erőforrásnak tekinti.
4. Mit nyerne ezzel a jogalkotó?
A jogalkotó szempontjából egy ilyen rendszerszemlélet nem gyengébb, hanem erősebb szabályozást jelentene, csak nem mennyiségben, hanem pontosságban.
Az arányosabb adminisztráció javítaná a jogkövetést, mert a képzők könnyebben értenék, teljesítenék és belső működésükbe komfortosabban építenék be a szabályokat. A kockázatalapú ellenőrzés hatékonyabbá tenné a felügyeletet, mert nem ugyanannyi energiát fordítana minden szereplőre, hanem oda koncentrálna, ahol valódi kockázat van.
Az eredményesség alapú szemlélet jobb adatokat adna a képzések tényleges hasznáról. Nemcsak azt lehetne látni, hogy hány képzés indult és hány résztvevő jelent meg, hanem azt is, hogy milyen kompetenciák fejlődtek, milyen teljesítmények születtek, milyen munkaerőpiaci vagy szakmai eredmények kapcsolódtak a képzésekhez.
Ez a szakpolitikai tervezés számára sokkal értékesebb információ lenne. Mert a jelenléti adat fontos lehet, de önmagában nem mondja meg, hogy a képzés jó volt-e. Legfeljebb azt, hogy a székek nem maradtak teljesen üresen.
5. Merre tovább?
A felnőttképzés előtt álló egyik legfontosabb kérdés az, hogy képes-e felnőni a saját nevéhez. Vagyis tud-e valóban felnőttként tekinteni a résztvevőkre, a képzőkre és magára a tanulási folyamatra.
A felnőttképzés nem lehet az iskolarendszer kistestvére, amely ugyanazokat a jelenléti, formai és adminisztratív logikákat próbálja alkalmazni más élethelyzetben lévő emberekre. A felnőttképzésnek saját logikára van szüksége: rugalmas, eredményorientált, minőségbiztosított, digitálisan nyitott és munkaerőpiacilag releváns rendszerre.
Ehhez makroszinten új finanszírozási gondolkodás, nyitottabb szakmai képzési struktúra, eredményesség alapú adminisztráció és egységesebb felügyeleti rendszer és a mikrotanúsítványok tudatos alkalmazása kell.
Mikroszinten pedig arányosabb törvényi szabályozás, kevesebb felesleges dokumentáció, működő minőségirányítás, életszerű szakmai vezetői felelősség, javítást is elismerő ellenőrzési szemlélet és az online tér teljes befogadása.
A cél nem az, hogy a felnőttképzés szabályozatlanabb legyen. A cél az, hogy értelmesebben legyen szabályozva.
Mert a jövő felnőttképzési rendszerében nem az lenne a legfontosabb kérdés, hogy megvan-e minden aláírás, minden dátum, minden melléklet és minden rubrika. Hanem az, hogy a képzés után a résztvevő tényleg tud-e valamit, amit előtte nem tudott.
Persze az aláírásoknak is megvan a maguk helye. Csak talán nem kellene úgy bánnunk velük, mintha önmagukban képesek lennének munkaerőpiaci versenyképességet teremteni. A toll fontos eszköz, de azért jó lenne, ha néha nem az írná a képzéspolitikát.
